Miért vannak olyan érzelmi asszociációink bizonyos zenei elemekkel, mint amilyenek? A filmzeneszerzők évtizedek óta támaszkodtak a hangszerek sajátos kombinációira a különböző hangulatok megjelenítése érdekében. Amikor meghallunk egy magas dallamot, azonnal a kalandra vagy a hősiességre gondolunk. Erre tökéletes példa bármelyik John Williams alkotás– mint az Indiana Jones, a Superman vagy az olimpia témája. Eközben a vígjátékokban mindenütt előforduló pattogó fafúvós hanghatások valószínűleg azonnali bohózattal töltenek el bennünket.
Milyen hatással van ránk a zene filmnézés közben? Képes kimondani a kimondhatatlant. A hatékony filmzene a beszéd korlátait meghaladó módon kommunikálja egy bizonyos karakter mentális állapotát. Jerry Goldsmith zeneszerző az Elemi ösztön című misztikus thrillerhez készített filmzenéje segítségével érzi a néző Curran nyomozóban (Michael Douglas) végbemenő konfliktust, amellyel az egész film alatt küszködik. A filmzene körvonalazódása a főszereplő lelki állapotát tükrözi. Ahogy Curran egyre távolabb kerül a sínektől, úgy a téma eltorzul és fokozatosan elferdül, amíg el nem éri a végső diszharmonikus csúcspontot. Bár zene nélkül nyilvánvaló, hogy a karakter küszködik, a film során használt zavaros és fülsértő hanghatások emlékeztetnek minket konfliktusára.
A filmzene feltárja elénk a hangulatot. Minden idők egyik legkülönlegesebb filmzenéje Philip Glass Powaqqatsi című dokumentumfilmjének partitúrája. Annak ellenére, hogy a filmben teljesen hiányzik a párbeszéd, a zene és az ügyes vágás drámai és összefüggő történetet mesél el az iparosodott élet veszélyeiről, valamint annak a földre és a társadalom egészére gyakorolt hatásáról.
A filmzene az események előrevetítésére is képes. A Bernard Herrmann Psycho-beli vezérkönyvének témájában szereplő baljós rézfúvások megcáfolják az gonosz karakter kezdetben karizmatikus bemutatkozását, és már idő előtt közli velünk, amit a film végére tudunk: „Ő egy szörnyeteg!”
Kozári Csenge
0 Megjegyzések